Erdélyi származásúként a kisebbségi lét megélése, a szórványmagyarság sorsa, gazdag kultúrája és az éneklés öröme mélyen elkötelezett a népdalok szeretete felé. A székelyudvarhelyi Pedagógiai Líceum elvégzése után jöttem Magyarországra, ahol felsőfokú tanulmányaimat a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán kezdtem el. A Magyar – Ének-zene szakos tanári képesítés megszerzése mellett lehetőségem nyílt bekapcsolódni az első népzenei tanárképzésbe. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2001-ben etnográfusi oklevelet szereztem, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2015-ben végeztem el a népi énektanári mesterképzési szakot. Népdalénekesként 1995-ben kaptam meg a „Népművészet Ifjú Mestere” címet.

A Táncházmozgalom indulásának idején a dél-erdélyi szórványmagyarság egyik kisvárosában, Dicsőszentmártonban születtem. Az 1980-as évek végén – székelyudvarhelyi diákként- még utolsó pillanatokban kapcsolódhattam be az erdélyi táncházas életbe, amit akkor már a hatalom egyre több gánccsal próbált megsemmisíteni. Innen kaptam első meghatározó élményemet, mely a népi kultúra megismerésére késztetett.

Gyakorló népdalénekesként feladatomnak éreztem, hogy szülőföldem tájegységének dalait minél szélesebb körben terjesszem. Így születtek meg azok a CD albumok, melyeken saját gyűjtőélményeimen keresztül mutatom be a Maros-Küküllők vidékének dallamkincsét.

1994 óta élek Debrecenben. Férjemmel, Molnár Miklós népzenésszel, hivatásunk is összeköt. Sok közös zenei élmény örömét éljük meg közösen a színpadon és az oktatásban is.

Mindannyiunk számára, akik találkoztunk a népi előadásmód hiteles megszólalásával nyilvánvalóvá vált, hogy a népdalokat elsősorban hangzó élmény alapján érdemes tanítani, átörökíteni. Ebben legfőbb iránymutatóink azok a „magon kőtt énekesek”, akik megőrizték népdalainkat, áthagyományozták népzenei anyanyelvünket.

A közel három évtizedes népi énektanári tevékenységem alatt rálátásom nyílt a művészetoktatás mindhárom szintjére, ahol alap-, közép – és felsőfokon is népi énektanítási tapasztalatokra tettem szert.

Tanítási módszerem kialakításában – gyűjtőélményeim mellett – nagy szerepet játszottak azok a tanítási feldatok, melyeket népzenei táborokban, hagyományéltető egyesületekben, az intézményes oktatásban és hagyományőrző csoportok vezetésében alkalmaztam. Meghatározóvá vált életemben olyan tanítómesterek jelenléte, akiknek közvetlen vagy közvetett tanítási módszereit, eszméit magamévá tudtam tenni az évek folyamán.

A stílushű éneklés elsajátítása mellett az utóbbi időben egyre nagyobb hangsúlyt fektetek a hanggal való bánni tudás készségének kialakítására oly módon, hogy az szervesen tudjon zenei anyanyelvünk elemeire épülni.

Ahhoz, hogy a mai nemzedék is élni tudjon ezzel a kultúrával, először az azt tanítóknak kell megszeretnie, megismernie a hiteles, stílushű megszólalás és az élményszerű előadás elsajátításának módját. Fontosnak tartom, hogy a művészetoktatáson túl is, ahol már több évtizede ilyen szellemiségben folyik az átörökítés, az óvodától a középiskoláig tanító minden zenepedagógusnak legyen erről megfelelő tudása, élménye, tapasztalata. Mert „a népdal nem kisebb, nem nagyobb, nem nehezebb, nem könnyebb, hanem más a sokféle énekes műfaj között. Egyedülállóan más. (…) S ahogyan minden zeneművet a maga műfajának, a maga korának, a maga stílusának megfelelően kell előadni, a népdalt is annak, és úgy, ami: népdalnak.” -írja Marosi Julianna.

Vallom, hogy az éneklés a lélek anyanyelve, így minden embernek élnie kell vele, olyan természetességgel, azzal a belső megnyilatkozási vággyal, természetes hangszínnel, ahogyan a beszédben is kifejezi magát.

Pedagógusi munkám látványos hozadékát elsősorban tanítványaim kiemelkedő szereplései, versenyeredményei mutatják, és azok a szakmai kihívások , megmérettetések, melyekre megtisztelő felkérést kaptam az elmúlt években. De legnagyobb eredménynek azt tartom, ha munkámmal, hivatásommal hozzá tudom segíteni gyermekeinket ahhoz, hogy tovább tudják adni a népdaléneklés szeretetét a következő nemzedéknek.